Két hete volt szerencsém Dunaújvárosban látni Varga Ferenc kiállítását. Vele még Osakában találkoztam, az egyik első magyar bulin, amiről tudtam és amire elmentem. Az viszont pont az ő bucsúbulija volt... Juditéknál, akik azóta Mexikóban élnek. Hát bizony, nagy a világ.

Van pár japán művész, akik munkáival megismerkedtem Japánban, a teljesség kedvéért álljanak itt ők is:

Kan Yasuda (kövek), Koichi Kurita (föld), Yoshihiro Suda (gyom), Hiroshi Sugimoto (tenger), Yayoi Kusama (pöttyök), Tatsuo Miyajima (LED). Érdekes, hogy többek munkájával találkoztam erre-arra, Párizsban vagy Svájcban. Hát bizony, kicsi a világ.

Koji Kakinuma (kalligráfus, performance művész) kicsit kilóg a sorból. Viszont láthattam élőben alkotni, és az nem semmi.

Szóval Varga Ferenc művészete nagyon is illik a képbe. Az, hogy megismerhettem, fontos hozadéka volt annak az egy évnek. És nem csak ez, hanem a gondolatiság. Volt időm, alkalmam, késztetésem gondolkodni. Muszáj volt, különben nem lehetett elviselni.

tegnap ettünk háromszög alakú szendvicset Baluval, jó volt, nagyon is, de azt nem sejtettem, hogy még ma is kísérteni fog...

ezen éltem mindig amikor utaztam, meg amikor Tokióban dolgoztam.

Volt egy nagy tajfun (a 14-es). amelytol elegge tartottak Japanban. A muholdkep is elegge ijeszto volt. Szerencsere Kyushut kapta csak el, utana kicsit eszakabbra kerult, es igy Japan nagy reszet elkerulte. Tokioban csak annyit ereztunk belole, hogy harom napig folyamatosan esett az eso.

2005. augusztus 29 - szeptember 16. Tokio

Kep: reggeli tomeg a vonaton. Mellettem fiatal forma srac, kezeben jegyzetfuzet, anime figurakat skiccel. Ilyen harcos, olyan hos, de - igaz, csak korvonalakban - szettart noi labak is foltunnek.

Mit is keresek en Tokioban?

A felev veget ert augusztus elejen, utana utaztunk tesomekkal a honap vegeig. Miutan Kapolcsot es az erdelyi neptanctaborokat mar igyis-ugyis lekestem, nem nagyon volt sietnekem haza, igy a lehetseges legkesobbi napra kertem repulojegyet. Alapveto celom az volt, hogy egy irodaban dolgozzak, vagy ha nem sikerult volna bekerulnom sehova - utazni mindig van hova. Persze mar nem Japanban, ahhoz tul draga. Es ekkor jon be kepbe kedvenc kifejezesem Matyitol: megelhetesi turizmus - azaz hogy ugyanannyiba kerul Oszakaban ulni az olcso kollegiumi szobamban es a labamat logatni, mint ugyanennyi ido alatt bejarni Azsia egyik olcsobb orszagat. Nepal lett volna a cel, pekingi atszallassal (es akkor mar kicsit ott is korbenezve) es Tibet. Es meg mielott az ember elovenne a filmekbol, elmenybeszamolokbol es fotokiallitasokbol szarmazo emlekeit - Tezuka Architects-nel kaptam munkat. Tokio.

"ez a város egy távoli bolygó
itt élni nem rossz és itt élni nem jó"

Es nem is rossz dolog itten, sot! Harom het, bar eredetileg egy honapot szerettem volna, ha masert nem csak azert hogy mondhassam, hogy eltem Tokioban. Mondjuk heti hat nap, napi tizenket (inkabb tobb) ora munka mellett semmire sincs ereje az embernek, nemhogy varost nezni, kiallitasokra jarni vagy baratokkal talalkozni. Masfelol ket het alatt nyitvatarto bankot, postat, elelmiszer boltot (alapveto dolgok ezek) nem lattam.

Riaszto ez a zombi eletmod, az oltonyos salarymanek mint a csotanyok: nappal rejtozkodnek, es csak este lepik el a varost. Es en is egyutt tulekedem veluk a vonaton, reggel es este. A vonat mindig tele van, de este tizenegykor meg annal is jobban tele. Amugy pedig mi mast varhat az ember egy harminc millios urbanus konglomeratumtol, ahol egy utca ket oldala nemcsak hogy kulonbozo varos, de kulonbozo megye is lehet.

A tomeg detail-vonatkozasa: az ajtok felett kulon acel perem talalhato, ami arra valo hogy az emberek abba kapaszkodva, hattal a kocsi belsejenek, csipojukkel ugyesen furakodva behuzzak/bepreseljek magukat a halkonzerv surusegu kocsiba. Welcome to Tokyo Underground.